"A test azt csinál, amit akar. Én nem a test vagyok, hanem az elme" . Osztotta meg gondolatait az utolsó születésnapja után két nappal, 2012. április 24-én egy Facebook posztban Rita Levi-Montalcini, arra utalva, hogy 103 évesen fizikailag nincs éppen csúcsformában, viszont szellemi képességeit tekintve nincs oka panaszra.

A Nobel-díjas neurológus-sejtbiológus Olaszországban született a múlt század elején, túl korán és  ráadásul oly vészterhes időkben, hogy alig-alig volt esélye arra, hogy élete a felhőtlen gyermekkor után normális kerékvágásban folytatódjon.

Túl korán, mert a 20. század 20-as éveiben Európa-szerte kovácsákosi és kövérlászlói idők uralkodtak, és a művelt mérnök-matematikus apák közül is ritka volt, ha valaki bevállalta az árral szembent, és lányait nem feleség-anyának, hanem tudósnak szánta. A "sejtek asszonyát", ahogy később az olaszok szerették nevezni egyik kedvenc tudósukat, az apai szigor sem állíthatta meg.

 20 évesen félelemmel telve ugyan, de határozottan jelezte apjának, hogy a családi tűzhely őrzése nem igazán az ő asztala, és inkább orvosi egyetemre megy. Giuseppe Levi lett a professzora, aki valamit nagyon jól csinálhatott akkoriban, mert  Rita L-M-n kívül, Salvador Luriaval és Renato Dulbeccoval együtt pontosan három Nobel-díjast 'szabadított' a világra. 

Ami a vészterhességet illeti, 1938-ban Olaszországban is zsidótörvényt fogadtak el, ami megtiltotta a nem árjáknak a továbbtanulást és lényegében minden szakmai előrejutást. Rita L-M Brüsszelbe megy, de miután Belgiumot is lerohanják a nácik, hamarosan onnan is menekülnie kell. Torinóba visszatérve "házi" laboratóriumában dolgozik, ami egyben a hálószobája is. A környékbeli gazdáktól szerzi be a tojásokat, amelyeken a csirkeembriók idegrostnövekedését vizsgálja.

A nyomorú körülmények után végül a sors visszamosolyog rá. 1947-ben Viktor Hamburger professzor meghívására a St. Louis-i egyetemen kap munkát. Egy évre szólt a szerződése, végül harminc évig maradt. Saját bevallása szerint, élete egyik legszebb időszaka volt ez. Később az ebben az időszakban végzett munkájuk jutalmaként, kollégájával, Stanley Cohen biokémikussal karöltve 1986-ban megosztva kapják a fiziológia és orvostudományi Nobel-díjat az idegnövekedési faktorok felfedezéséért. Cohen később azt nyilatkozta, hogy Rita tudása mellett, a sikerhez kolléganője szenvedélyessége és megérzései is nagyban hozzájárultak.

Közben szülőföldjét sem hanyagolta el. 1962-ben kutatóközpontot hozott létre Rómában, és ebben az időszakban Amerika és Olaszország között ingázott. 1977-ben elvileg nyugdíjba vonult, gyakorlatilag soha. A Nobel-díjon kívül is számos elismerést sikerült begyűjtenie. Az amerikai Tudományos Akadémia  tagja, a 10. nő, akinek ez 'sikerült', és az első nő, akit a Vatikáni Tudományos Akadémia is a tagjai közé választott, és ehhez még csak vallásosnak sem kellett lennie. 

Alapítványt hozott létre, hogy elősegítse a nők részvételét a tudományos életben, és a FAO jószolgálati nagykövete is volt. 2001-ben Ciampi köztársasági elnök a Szenátus örökös tagjává nevezi ki. 2002-ben Rómában létrehozza az Európai Agykutató Intézetet.

De nyilván az ő élete sem múlhatott el kisebb-nagyobb botrányok nélkül. A 90-es években azért kritizálták, mert korábban dolgozott a Fidia nevezetű gyógyszeripari cégnek, akikről később kiderült, hogy fizettek a minisztériumnak azért, hogy minél hamarabb jóváhagyják egy termékük forgalmazását, ami később néhány páciensnél neurológiai problémákat okozott.

Amiatt is bírálták, hogy szenátorként a Prodi-kormány mellett szavazott. Ezzel kapcsolatban megjegyezte, a balközép kormányoktól remélhette a tudomány támogatását, ezért kapták meg a szavazatait.

2009-ben 100. születésnapja alkalmából óriási partit rendeztek neki a városházán. Pezsgővel a kezében 'tájékoztatta' a jelenlévőket, hogy az időközben begyűjtött tapasztalatok miatt, sokkal jobban vág az esze most 100 évesen, mint annakidején 20 éves korában. 

Nem sokkal ezután a The Times készített vele egy interjút, amiben többek között arról beszélt, hogy az ember lehet büszke a zsidó származású Spinózára, de nem szabad gőgösnek lennie. Hogy boldog volt, amikor megkapta a Nobel-díjat, de a felfedezés pillanatát semmi sem überelhette. Hogy közömbös a halál iránt, ami csak a testet érinti, mert amit munkával elértünk, az örökké fennmarad. Hogy fontos lenne, hogy válságos időkben az agyunk racionális bal felét használjuk, mert az ösztönös jobb használata csak nyomorúsághoz és tragédiához vezet.

A hosszú élet titkát is elárulta. Mogyoróhéjban így hangzik: kelj fel reggel ötkor, dolgozz egész nap, ne egyél túl sokat, és ne is aludj sokat, mert nincs rá idő. 

Soha nem ment férjhez és gyereke sem született. Egy 2006-os interjúban azt nyilatkozta, nem bánt meg semmit. Az életét kiváló emberi kapcsolatok és a munka gazdagította.

Ma lenne 108.